Virág szüléstörténete 2023.02.02.

Szintén AUM-os Kismama Jógásom, Virág, szüléstörténetét szeretném megosztani veletek. VIGYÁZAT! Ez most egy nehéz szüléstörténet! Mégis azt javaslom, hogy minél többen olvassátok el, mert sajnos bárki kerülhet egy emberileg és szakmailag minősíthetetlen orvos kezei közé a kórházi szülés során – itt és most, Európa szívében, kis hazánkban, Budapesten, a XXI. században. Mint majd olvashatjátok, Virág nagyon bátran kiállt magáért, első babás anyukaként is nagyon talpraesett volt, küzdött a negatívumok ellen, hálás volt a pozitívumokért. És a szüléssel még nem értek véget a nehézségek. Elképesztő csapatmunkát hoztak össze a férjével – a megpróbáltatások bizonyára még jobban összekovácsolták őket. Kisbabás jógán találkoztunk, 9 hét után, ott mesélte el nekem, mi mindenen mentek keresztül. Én kértem, hogy ha úgy érzi, írja meg a történetét, és én megosztom, mert jó, ha a szülni készülő nők tisztán látnak: vannak csodálatos orvosok és szülésznők a szakmában, de vannak, akiket be kellene perelni és meg kellene vonni tőlük az orvoslás jogát. Virág az utóbbi kategóriába eső orvost fogott ki sajnos. Én úgy érzem, hogy Virág kihozta a lehető legtöbbet a történtekből. A kisbabáján semmi sem látszik a nehézségekből - gyönyörű, békés baba, nem sok hasonkorú babát láttam még ilyen fáradhatatlan nyitottsággal befogadni a 60 perces kisbabás jóga gyakorlatsorát. Kívánom, Virág, hogy a sok öröm, amit egymásban leltek, mosson el minden sérülést a lelkedből ?? Gratulálok!
„Szia Éva!
Köszönöm, hogy bíztattál arra, hogy én is megírjam a szüléstörténetemet. Valamiért teljesen alaptalanul azt gondoltam, hogy ez főleg a pozitív élménnyel gazdagodott anyukák kiváltsága. De most már felbátorodva itt a mi történetünk is:
Sajnos úgy alakult, hogy a 41. héten indítottak. Sokminden volt, amit nem szerettem volna: előző este ballon, majd reggel 7-től folyamatosan oxi, később burokrepesztés. Ezekre fejben valamennyire felkészültem az előtte lévő napokban, mivel az egyik orvos korábban kérésemre korrektül tájékoztatott a kórházi bevett protokollról. A szülésznő és a bent lévő szülésznő hallgató nagyon kedvesek voltak. Elkérték a szülési tervemet is, amikor "kezdtünk", pedig az indítás miatt már lemondtam róla, mivel az egész várandósság alatt háborítatlan szülésre készültem.
Labdán és a férjem ölében vajúdtam szinte végig, nagyon jól haladtunk. Az oxi és a vele járó CTG miatt korlátozva volt a mozgásom, de ezen is sikerül túllendülnöm. A szülésznővel és a férjemmel többször is beszéltük közben, hogy az egy jó hangulatú szülésnek ígérkezik. A szülésfelkészítőn tanultakból igyekeztünk sokmindent hasznosítani, ráadásul a szülésznő mindenben partner volt. A vajúdás alatt úgy mentek a dolgok, mint ahogy korábban elképzeltem (nyilván az indítással járó beavatkozásokon kívül).
Délután 1 óra körül jött el a "fele sem tréfa szakasz", aminek valóban a fele sem volt tréfa. Itt elvesztettem a kontrollt; a férjem elmondása szerint ez a rész kb 15 percig tartott, én akkor óráknak éreztem. Szerencsétlenségemre ekkor volt váltás és jött a délutános doktornő, aki bemutatkozás helyett azzal indított, hogy már be kellett volna kötni az epidurálist, akkor rég meglenne a gyerek. Ellenkeztem, amiben a férjem és a szülésznő is támogatott. Ezután hamar elindultak a tolófájások és megint nyeregben éreztem magam. Ismét megjelent a doktornő, aki azt mondta, hogy ő inkább elvinne megcsászározni, mert szerinte nem nyomok rendesen. Ekkor utasítottam el először a műtétet, amivel látszólag a szülésznő is egyetértett, mivel egyikünk sem volt ekkor még veszélyes állapotban. A következő fájásoknál minden előjel és figyelmeztetés nélkül a doktornő már a hasamban könyökölt. Ez ment még egy jódarabig, amikor elkezdett panaszkodni, hogy neki már fáj a keze, inkább el kellene menni a műtőbe, de hát ő már egyébként is hamarabb megmondta, hogy nem csinálom jól. Ekkor utasítottam el másodjára a császárt, mivel nem tartottam megfelelő indoknak, hogy a doktornő "elfáradt" és szerinte béna vagyok (még mindig nem volt semmilyen komplikáció). A férjem és én is már kezdtünk idegesek lenni a doktornő stílusa miatt, aki végig csak kritizált és panaszkodott vagy éppen a férjemnek szólogatott be. A szülésznő továbbra is támogatott minket. Közben jött még egy szülésznő segíteni, már mindenki azon volt, hogy természetes úton kint legyen a baba. Oxigént is kaptam. Sajnos sehogy nem sikerült, mindig visszacsúszott a feje. Végül 2 óra aktív tolófájás után megállapította a doktornő, hogy nem fér ki a kislányom, mindenképpen műtétre lesz szükség. Ezt a szülésznőknek is meg kellett erősíteniük felém, mivel ekkor nekem már semmilyen bizalmam nem maradt a doktornő irányába.
Erre a kimenetelre egyáltalán nem voltam felkészülve fejben, úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. Nagyon mérges voltam a doktornőre is, úgy éreztem, hogy tönkretette életem legszebbnek ígérkező napját és elvette minden önbizalmamat. Elkezdett esni a kislányom szívhangja is. Hirtelen akkora kapkodás lett, hogy még a császáros beleegyezőt is elfelejtették aláíratni velem. Pillanatok alatt megvolt az előkészítés (a szülésznő még itt is azon volt, hogy a tervemben leírtak szerint történjenek a dolgok, így megengedte a férjemnek, hogy ő borotválja le a hasam), majd szóltak, hogy siessek, már várnak. Át kellett sétáljak a műtőbe, amiben a férjem már nem segíthetett csak a műtős. Ezt azóta sem tudom, hogy hogyan sikerült kiviteleznem, mivel még mindig egymást érték a tolófájások. Amint beadták a spinális érzéstelenítést egyből elaludtam. Arra ébredtem, hogy az anesztes szólt és mutatta a telefonján az időt, hogy most emelték ki a kislányom. Az arcomhoz hozták, megpuszilhattam, majd vitték az apukájához a méhlepénnyel együtt. Így a férjem vághatta el a köldökzsinórt és az ő mellkasán volt, míg engem összevarrtak. Mint később kiderült a műtétet már egy másik orvos végezte. A kislányom, Hilda, egészségesen született délután fél 4-kor 51 centivel és 3320 grammal. Csak a feje búbján lévő nagy horzsolás árulkodik arról, hogy mennyire nehéz volt neki is a születése.
Ezután 6 órás aranyóra következett hármasban, amit a baba ügyesen végig szopizott. Közben csak a szülésznő jött be párszor segíteni. Ezenkívül engedélyt kért, hogy elvihesse a szülési tervünket és megmutathassa másoknak, ami nagyon jól esett nekem és a férjemnek is. Végülis nagyon sokat készültünk, ha nem is úgy alakultak a dolgok, mint szerettük volna. A szülésznőnek mindketten nagyon hálásak vagyunk azóta is, úgy éreztük, hogy ő valóban értünk volt ott, szemben a délutános doktornővel, aki mintha egy másik csapatban játszott volna.
Két nap után hazamehettünk a babával a kórházból. Megszámlálhatatlan mennyiségű sérülésem volt, de teljesen abban a hitben voltam, hogy ez mind normális, végülis most szültem, mint ahogyan az is, hogy mindenféle vizsgálat nélkül engedtek el.
Ekkor azt gondoltuk, hogy végre elfelejthetjük a megpróbáltatásokat és már csak a kislányunkra kell koncentrálnunk. Sajnos tévedtünk, ezután még kétszer kerültem vissza a kórházba gyermekágyi szövődményekkel. Retenció (valószínűleg lepény), subinvolutió és deformált méhnyak. Altatásban lévő műtét és vizsgálatok miatt a kislányom nélkül fektettek be mindkét alkalommal. A gyermekágyi időszak így a szöges ellentéte volt annak, mint amire számítottam, készültem. A férjem viszont hősiesen helytállt ezekben a nehéz hetekben is, csakúgy, mint a szülés alatt végig.
Utólag azt gondolom, hogy bár háborítatlan szülésre készültem, összességében egy jó szülésélményem is lehetett volna (szülésznők, más kórházi alkalmazottak, aranyóra stb.), ha nincs a megkérdőjelezhető viselkedésű doktornő. Ráadásul az egészre pluszban rányomta a bélyegét az aggodalmakkal és bizonytalansággal teli gyermekágy, így jelenleg a negatív dolgok vannak túlsúlyban még a fejemben. Szerencsére azóta már tényleg csak az új családunkra kell koncentrálnunk és reméljük, hogy egyszer elfelejtjük a szülés "rosszabb" oldalát. Ebben a kislányunk nagyon sokat segít.
Éva, neked pedig köszönjük a szuper felkészítést, nagyon sokat tanultunk Tőled!
Üdv,
Virág”

Kövess minket a Facebook-on!